Egy éve már, hogy hivatalosan is külföldi a címem. S bár az elmúlt 12 évben rendszeresen töltöttem hosszabb-rövidebb idõt határainkon túl, a cég a repülõjegyet mindig Budapestre vásárolta. Most már Hamburgba repülök haza – haza…
Senki nem vonta kétségbe a döntésem helyességét, barátaim és szüleim kötelezõ sajnálkozásától eltekintve egyértelmū volt a lépés. Szerelem, munka és egyéb körülmények…
Nekem volt választásom. Nyelvtudással, bátorsággal és nagy adag tettvággyal felszerelkezve…
És egy hivatással, amelyet a világ bármely pontján ūzhetek.
Életem és személyiségem fejlõdése fordulóponthoz érkezett. Belémégett nemzetemnek minden balsorsa, századnyi harc, kudarc, frusztráció. Diktatúra árnyékában nevelkedett szülõk és intéseik, amelyet mint béklyót húzok, tartanék valahová, a régit magam mögött hagyva, ám az újban még meg-megbotolván…
De látom már, hogy lehetne jobban. Tanulok attól a kanadaitól, akit nem nyomaszt a háború emléke. Attól az amerikaitól, akinek történetében nincsenek elhurcoltak, ahol az intellektuális elit mintegy 500 éve büszkén fejlõdik. Tanulok a némettõl, aki mindenben megtalálja a rendszert, szabályait maga alkotja, és be is tartja azt, és aki átlépve saját démonain, most emberiességbõl tart mesterkurzust a világnak. A spanyoltól szenvedélyt és elhivatottságot, az ukrántól a család szeretetét. Tanulom a hollandtól, hogy csak a zöld út a járható út.
Tanulom a nyugalmat, a financiális megbecsülést és a kiszámíthatóságot.
Tanulom, újra tanulom, hogy a tehetségem érték, hogy a befektetett kemény munka megtérül. Tisztességesen és becsületesen dolgozom, nem veszek számlát, nem megyek át a piroson, nem viszek borítékban pénzt az orvosnak, és nem kérem az autószerelõt, hogy oldjuk meg okosba’. Olyan szó, hogy urambátyám, asszem’ németül nincs is…
Tanulom, hogy a volánnál ülnek elõzékeny emberek is, nem akartak még egyszer sem leütni a piros lámpánál, csak mer’ ki tudja mér’. Ha elküldök egy e-mailt, arra érkezik egy válasz. Ha valami miatt reklamálnom kell, akkor azt figyelmesen meghallgatják, majd kezelik a problémát.
A vonat mindig jön. Pontosan. A busz is… A kutya eljöhet velem bevásárolni, étterembe és úszni a közeli tóba.
A színházakban a meghallgatás a szereposztás kiírása elõtt történik meg. A szerzõdéseket betartják, a gázsit kifizetik.
Furcsa, szokatlan körülményeket vagyok kénytelen itt elviselni, az örkényi abszurdnak itt szinte semmi nyoma, paranoiámat semmi sem táplálja.
Na az esõ… Az esõ viszont k@rva sokat esik… 😛
„Ne szoríts meg engem
ne szoríts erősen ez fáj
inkább szoríts nekem
ha menni muszáj
hidd el én veled maradnék
szívesen széjjelszakadnék
ha lenne mér’
Magyarország!”
