Helyszín: Koncentrációstábor, KZ-Gedenkstätte Neuengamme / Neuengamme Concentration Camp Memorial
Annyi mindent kellene írni ezzel a képpel kapcsolatban. Sok bekezdésen keresztül sorolni áldozatokat, a magyar vonatkozásokat, a körülményeket. Szót ejteni a felelősökről, kifejteni a történelmi hátteret, az okokat. Leírni, hogy mennyire hideg volt, amikor ott jártam, és hogy nyilván ez ’42 telén sem lehetett másképp. De bennakad a szó, minden bekezdés egy újabb döfés a szívbe, minden újabb fényképnél könnybe lábad a szem.
“Az antiszemitizmus és az idegengyűlölet nem ott kezdődik, hogy rálőnek egy zsinagógára (mint 2 éve Halléban). Hanem ott, hogy valaki összesküvés-elméletekben kezd el hinni.“
A tegnapi Bundestag-beli megemlékezésen elhangzott mondat is arról szól, amit már annyian annyiszor elmondtak. Arról a szisztematikusan felépített, schleichende Prozess-ről – ahogy a társadalom, és benne az ember pár év leforgása alatt szörnyeteggé válik, és ahogy a gyűlölet és az elutasítás beépül a mindennapokba.
Hogy jutunk el egy teljesen legális demokratikus válaszástól a fals propaganda segítségével a népírtásig?
“21 náció dolgozik a hamburgi táborban”- hirdeti a vezércikk az akkori újágban. Kamerába mosolygó emberek, ebédosztás – a szörnyű körülményeket, a bezárt kapukat és a fegyveres őrök kényszerítését már persze nem említi az írás – és azt sem, hogy az itt fogvatartottak általában 2-3 hónap elteltével az éhség és a higiénia hiányának köszönhetően meghaltak vagy egyszerűen kivégezték őket.
Mégis mit lehet ezzel az örökséggel kezdeni?
Németországot a múltfeldolgozás szakértőjeként és modelljeként szokás emlegetni. A mindennapokban ez például úgy is jelentkezik, hogy ha esténként végigpörgeted a TV adókat, a közszolgálati, -és hírcsatornák között biztosan találni fogsz kettőt – hármat, ahol a nemzetiszocializmus, Hitler végnapjai, vagy a nácik építészete a téma. A gimnáziumokban a második világháború évekig téma az oktatásban. A német múltfeldolgozásról (történetéről, nagyobb vitáiról, fordulópontjairól) szóló szakirodalom mára sok száz kötetre rúg, de a szembenézés korántsem tűnik teljesen problémamentesnek. Szociálpszichológusok hívták fel a figyelmet például arra a paradoxonra, hogy az áldozatok és leszármazottaik máig tartó szenvedésével való szembesülés és az így kiváltott bűntudat nem feltétlenül növeli az elhurcoltak iránt érzett rokonszenvet, inkább okává válhat bizonyos „másodlagos” ellenszenvnek: „… a németek sose fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot…” – idézik ezzel kapcsolatban egy izraeli pszichoanalitikus elhíresült kijelentését. ( Mi közöm nekem ehhez? Hol vagyok felelős azért, amit két generációval előttem követtek el? Az én családomban senki sem volt náci! – bukik ki sokszor a mai fiatal generációból. )
Ez az ellentmondás is jól mutatja, hogy a holokauszt történetének integrálása a kollektív emlékezetbe pszichológiailag igen bonyolult folyamat. A múltfeldolgozásra irányuló etikai igény és a nem-emlékezésre irányuló pszichológiai igény dilemmája nem feloldhatatlan, de mivel elsősorban a kollektív emlékezet, és nem a történetírás problémájáról van szó, inkább a pedagógusokra és pszichológusokra hárul a feladat, semmint a történészekre. És ezt Németországban példásan oldották meg.
Hogy ez a példa importálható – e? Bizonyossággal. De ez a folyamat Németországban szorosan összefonódott a háború utáni ipari és társadalmi fejlődéssel – illetve az egyén akkori identitáskeresésével. Sok ország nem vállalja fel a múltfeldolgozással járó lelki és anyagi terheket, és ez nem csak a holokauszttal összefüggésben mondható el.
Éppúgy igaz ez a kommunista örökségre, vagy akár az ügynökkérdés felderítésére is.
(Mellékelem az egyetlen nevet, amit az archívumban Pápával összefüggésben találtam.)
